Hölgyeim és Uraim,
Egy ismert anekdota szerint John Cage megkérdezte egyszer a történelemtanárát, hogyan íródik a történelem. Azt fel kell találni – válaszolta a tanár.
Nem lévén művészettörténész, jelen kiállítás formai besorolásához nemcsak hogy nem értek, de megvallom – jobban érdekel az alkotás folyamatának, mint aktuális történésnek az okai, és az abból leszűrhető tanulságok.
Michael Focoult szerint a tudás már „alapjaiban homokszerű”[1] – és ez itt nem mást jelent, mint hogy egy új ismeret csak akkor rögzül, ha egy másik hasonlóra utal, és így tovább a végtelenségig, azaz a már meglévő halmazhoz mindig hozzáadódik egy elem, egy újabb, amely az addigiak által nyeri el a megerősítését
Abban az esetben, ha – egyetértve Foucault-val – a természetre jellemző történetiség és az alkalmazkodáson alapuló evolúciós profil felfedezése együtt járt a nyugati episztémé összeomlásával[2] a 19. század elején, akkor „az embert megfosztották mindattól, ami történelmének legnyilvánvalóbb tartalmait alkotta, akkor a természet már nem beszél neki a teremtésről, vagy a világ végéről, függőségéről, vagy eljövendő megítéltetéséről, már csak egy természeti időről beszél.”[3]
A természeti idő, mint a linearitás és ismétlődés elegye, valamint az a fölismerés, hogy az adott tudományokba való bekerülést nyelvi szintaktikai szabályok alakítják, létrehozta az idő hagyományos rendjének felbomlását. „Az emberi lénynek immár nincs története.”[4]
Ez alapján mondhatjuk, hogy a hagyomány - illusztráció. Az újdonság – jelen kiállítás - olyan kontextust teremt, mely nem a megszokott módon dekódolható. Hiszen ha az elmúlt rendszerekbe próbálnánk beilleszteni, úgy járhatnánk, mint az az autós, akinek a visszapillantó mutatja meg a jövőt[5].
Bóbics Diána saját bevallása szerint saját testek – fotó segítségével megörökített sérüléseit festi és rajzolja.
Az egyéni fájdalom lehet véletlenszerű, következményi természetű, megérdemelt, vagy sorscsapás. Megélésének intenzitása személyre szabott, s mint ilyen, nem megosztható. Jelen sorok írója szerint a fájdalom nem, de az azzal járó szenvedés olyan univerzális jelenvaló, hogy beszélhetünk róla. A szenvedés középponti gondolata mind a kereszténységnek, mind a buddhizmusnak. Ha ezen képeken keresztül mélyebb megismerés felé szeretnénk eljutni, a kezdetekig kell visszamennünk.
Tat tvam asi – az te vagy – tartja a védikus vallás. A gondolat kissé szofisztikáltabban megjelenik a buddhizmusban is, a minden dolog összetett, szenvedésteli és múlandó hármas alappillérben. Ha minden dolog az, akkor legalábbis is e nézőpontból közös azonosság van a létezők között.
A fájdalom egyéni, a szenvedés közös. Miről árulkodnak ezek a képek, mi az, amit magaménak tudhatok Bóbics szenvedéséből, hogyan is kell viszonyulnom hozzá, ha a sajátomat épp nem érzem, vagy csak nem gondolok rá.
A festészet társas tevékenység. Kiállításokban, a képekben kódolt üzenetek célba találásában nyeri el az értelmét. Ami megismerhetetlen, az nem is létezik – fordíthatom ki a z ismert gondolatot. A megismerés viszont mindig egy irányú. A festő elkészít egy képet, mi a nézők pedig későbbi időben visszatekintünk az elmúlt pillanatra, s megpróbálunk megragadni benne valami örökérvényűt. A festő elkészít egy képet. Nem magának festi, hanem ad. Még nem tudja mikor, hol, kinek, de ad.
A buddhizmusban szintén fontos az adás képessége. Nem a hivalkodó ajándékozás, nem az ünnepnapokra szóló, vagy a műsorfüzetekben feltüntetett, reklámmal támogatott és így ellenszolgáltatott adásról kívánok beszélni, hanem arról a suta, de mégis állandóan jelenvaló mozdulatról, amikor épp csak felvillantja e nemes gesztus relevanciáját. Fest, és utána visszamossa, kiradírozza, hogy a gesztus ne legyen ’annyira’ árulkodó, ne akarjon a középpontba kerülni. De van-e egyáltalán középpont?
A buddhizmus jógacsára irányzata a dolgok valódi mibenlétéről azt mondja, hogy minden, amit meg lehet ismerni, az 3 jelleg valamelyike. (trisvabhava). A dolgok valódi mibenlétének elsődleges aspektusa a paratantra-svabhava – a függő jelleg. – maga a kép.
A parikalpita-svabháva – a képzelt jelleg – a fotó segítségével megfestett sérülések rajzai.
A harmadik a parinispanna-svabhava – a tökéletes, abszolút jelleg. Úgy látni a dolgokat, ahogyan vannak. A képben nincs megfestett sérülés-rajzolat. De akkor mit is mondhatunk róluk?
Valaki megkérdezte Debussyt, hogyan ír zenét. Azt felelte: Veszem az összes hangot, s elhagyom azokat, amiket nem szeretek. A többit felhasználom.[6]
A zenében ismerjük a hallásküszöb fogalmát. A nagyon halk és a nagyon hangos zenét. Bóbics képei láttán be kell vezetnünk a ’látásküszöb’ fogalmát.
E képek nézése közben lepkeszárnyakra asszociálok. Finomság. Ha megérintem, a mintázat eltűnik..
Alan Sillitoe-nak van egy csodálatos elbeszélése ’Utánzó’ címmel. Hőse az iskolai jelmezbálon lepkének öltözik, táncot lejt a terem közepére helyezett gyertya körül, elhalkul a zaj, mindenki őt figyeli, aztán egyszer csak túl közel merészkedik a gyertyához, a tűz belekap a szárnyba, - az illúzió szertefoszlik.
John Cage a csendbe kívülről beszüremkedő zajokban, Bóbics Diána az emberi test sérülékenységén keresztül irányítja a figyelmet a minket körülvevő világra és ezen keresztül arra a gondolatra, mely szerint önmagam megértésének legfontosabb eszköze a másik. Itt mutatkozik meg Lévinas jelentősége annak felismerésében, hogy a „másik arca a teremtés struktúráját írja le.”[7]
Nemcsak a buddhista meditációban pillanthatjuk meg a dolgokat úgy, ahogy vannak. Az egység látásához csak időre van szükség, - és figyelemre. Húzzunk oda egy széket egy kép elé. Megállítom csapongó gondolataimat, megszabadulok a besorolni vágyás késztetésétől, - talán úgy nézem ezeket a képeket, mintha víz partján ülve a tovatűnő hullámokat nézném, ráérősen. Amikor odafigyelek a képre, a kettősség feloldódik, nincs többé közvetítő és befogadó, csak a tapasztalás egysége.
Angelus Silesius így fogalmaz: aki a jelent látja, az mindent látott, ami valaha volt, vagy valaha lesz.
Tekintsék meg a kiállítást.
