Fábián Zoltán kiállítása: entrópia141121

Hölgyeim és Uraim!

“Velence süllyed; minden pillanat: utolsó pillanat. Sietnie kell annak, aki látni akarja. Aki siet, mert fél, hogy lekési Velence látványát: sietségének súlyával mérhetően süllyeszti azt.” (Kiss Sándor)

Egy kiállítás kapcsán három dologról beszélhetünk – a művekről, s azok kortörténeti előzményeivel egyetemben, az általuk alkotott installációról, s annak relevanciájáról. Ennek fényében az ürességről, a múlandóságról és az entrópiáról mondok pár gondolatot.

Az Upanisadok háromféle tudást különböztet meg. Lehet tudni valamit kinyilatkoztatás által, olvashatunk is róla, s közvetlenül a mestertől tanulunk, – innét a név: mellé-ülés. A mester mellettem áll, én tolmácsolom.

Az üresség

A reliefekben oldalról rápillantva hajlatokat, fomborulatokat látok, mint megannyi dallamív, amelyek a gondolati síkon helyezkednek el, a video nekem megidézi Kenneth Anger Scorpio Rising-ját, és Andrei Ishkanov Visions of Suffering (A szenvedés víziói) filmjeit, ezáltal olan időkbe és terekbe kerülök, ami egyszerre itt van és nem itt van. A falra festett, rajzolt képek, és a szigorú geometriai formákba zárt színek vagy a körülölelt ürességet hangsúlyozzák, s olyan tereket aposztrofálnak ahová még nem lépett be szó. 

A nyugati filozófiában a korai kabbalisták nyomán  mondja Marcus Aurelius, hogy „aki a jelent látja, az mindent látott, ami valaha volt, vagy valaha lesz.” S a keleti gondolkodásban a  a buddhizmus egkülönbözteti „maya fátylát” az olyanságtól (tathatá, such) – úgy látni a dolgokat, ahogyan vannak.

Mulandóság

Kultúrákon átívelő hagyománya van a falrafestésnek az őskori barlangrajzoktól az utcai graffitin át Banksy munkásságáig. Miképp értelmezhető, hogy most egy galéria falán történik mindez? Fogadjuk el épp oly valóságosnak, mint a megvásárolható, s hazavihető objekteket és tárgyakat? Azt mondom – igen, - mert még a valóság illúzió-voltát buzgón valló buddhisták is elugranak a közeledő villamos elől.

Sztavrogin feláll, és a tábornok fülébe harap – írja Hamvas. Az élet akkor kezdődik, ha nem tudjuk, mi lesz.

Zeneszerzőként valamiféle állandóságra és megismételhetőségra törekszem, annak tudatával, hogy miként nem létezik két eqvivalens akusztikai tér, úgy két azonos élmény sem. Ám gyakorló improvitálóként lenyűgöz a pillanatban születő és a következő pillanatban eltűnő, vagy átalakuló zenei szövet. Jobb esetben fennmarad egy felvétel, de mint John Cage is hangsúlyozza, még az olyan zenéhez kapcsolódó és egymást feltételező fogalmak is, mint komponálás, előadás, bemutatás, vezénylés fogalmai közelebb vannak a semmihez, mint egymáshoz.

Látvány a falon. Van ami kiállítható máshol, van statikusan létező, és periodikusan változó.

Fogadjuk el valóságnak, a művész itt áll mellettem, művek a falon, én beszélek: A semmi felől nem közelíthetek, mert nem ismerem. (Minden teremtménynek a semmi a gyűjtőmedencéje, ami állandóan jelen van, és amiben azok benne vannak. Tehát minden a semmin alapszik: a teli az üresben van, a lét a nemléten nyugszik. ) A valóság három hét múlva materiális valóságában eltűnik. Ha a kettő közti viszonyról szólnék, az egyik utolsó nagy metafizikát író Alfred North Whiteheadhoz kell fordulnom. Az ő relevanciáját az adja, hogy mind a görög mind a keleti hagyomány felől értelmezhető.

Központi fogalma az  'aktuális létező' (actual entity), ami hasonlít a monászra, hiszen mindkét fogalom egymáshoz közel eső módon a létezőre, a világ alkotó alapegységeire referál, de nem is entitás - önmagában, miként az arisztotelészi hagyomány megcsontosodott szubsztancia-fogalma, nem is tételezhető, hanem a létmegnyilvánulás elsődleges "sejtje" - komplex folyamatok (bizonyos mértékig relatív) egysége. Nem egyszerűen tükrözi, hanem szervesen kapcsolódik a többi 'aktuális létezőhöz', a lét egészéhez, és Istenhez. Belőlük merítkezik, és hozzájuk tér vissza. 

Plasztikusabb megközelítéssel Milorad Pavic ’a kazár csupor’ történetét idézem:

 Egy kazár álom-fejtő, a kolostor növendéke, csuprot kapott ajándékba, s a cellájába tette. Este belepottyantotta a gyűrűjét, ám amikor reggel belenyúlt, nem találta. Hiába kotorászott a csuporban, nagy ámulatára sehogyan sem érte el az alját, holott a csupor karhossznyinál sekélyebb volt. Arrább tette, de a csupor alatt csak a sima padló, sehol semmilyen nyílás, és a csupornak ugyanolyan feneke van, mint a többinek. Fogta a botját, és azt nyújtotta bele, de most is kudarcot vallott: a csupor feneke mintha menekült volna tőle. Ezt gondolta: „Ahol én vagyok, ott a házam küszöbe is"; és tanítómesteréhez, Mukaddaszihozet1 (asz-Szaffárhoz) fordult tanácsért. Arra kérte, magyarázza meg, miként véle-kedjen egy ilyen csupor felől. A tanítómester fogott egy kavicsot, beleejtette a csuporba, és számlálni kezdett. Amikor hetvenig jutott, a csuporból csobbanás hallatszott, mintha valahol alant vizet ért volna. A tanítómester így szólt: Megmagyarázhatnám, hogy mi a csuprod titka, de gondolkozz csak el rajta, megéri-e ez neked? Mihelyt elárulom, a csupor a te szemedben is, másokéban is óhatatlanul elértéktelenedik. Mert akármennyit is érjen. nem érhet többet a mindenségnél, ám amint megmondom, micsoda, többe nem lesz - mint most - mindaz, ami nem. A növendék egyetértett a tanítómester véleményével. A tanító hát fogta a botot, és összetörte vele a csuprot. A fiú elképedve kérdezte tőle, miért tesz kárt benne, a tanító pedig így válaszolt: Kár akkor keletkezett volna, ha megmondom, mire szolgál, és akkor töröm össze. Így, mivel talányos előtted a rendeltetése, kár nem keletkezett, mert továbbra is akként veszed hasznát, mintha ép lenne. És valóban, a kazár csupor mind a mai napig használatban van, noha rég nem létezik. 

Entrópia

A releváns kérdés: Miképp értelmezhető ez a teremtő aktus és Fábián Zoltán művei entrópiájának kapcsolata?

A fogalom Rudolph Clausiustól származik, s leginkább rendezetlenségnek tudjuk fordítani. A természetben a spontán folyamatok visszafordíthatatlanok. Egyrészt, miként a hő a melegebbtől a hidegebb felé áramlik, az installáció Fábián Zoltán entalpiája, teremtő aktusa révén felénk áramlik, - másrészt mint minden szervezett állapot a szervezetlenség felé halad, de miközben felbomlik, energiát szabadít fel.

Az élő sejteknek organizmusoknak két célja van. Szaporodik, és fejlődik. Kedvezőtlen körülmények között osztódik, szaporodik, s kedvező szituációkban fejlődik, alkot, s a megszerzett tudást osztja meg.  Ezért aztán – végezetül Lázár júliát idézem, mert ő plasztikusabban fogalmaz: 

ahogy a fecske fényben fürdik               

költözködni készül               

topog az átforrósodott tetőn

a társakkal beszélget                      

úgy készülök maradni én

Dóra Attila

Mátyásföld, 2014-11-21

Preface to The Whiteheadonists Project

Az improvizációról:

A hagyomány - illusztráció. Az újdonság - olyan kontextust teremt, mely nem a megszokott módon dekódolható.

Míg a 'hagyományos értelemben' klasszikus zene nemcsak megszületésének, hanem előadásainak pillanataiban is az elmúlt felé fordítja figyelmünket, az improvizáció a jelen pillanat szabadságáról szól, mely bár kifejezésmódjában és eszközeiben használja az elmúlt örökségét, de mégsem determinálódik általa.

Az improvizáció kilép a rákényszerített rendből.

Az improvizációban a bekerülési stratégiát folyamatos döntések jellemzik.

Az improvizálás közvetlen tapasztalás.

Az improvizáló egy olyan - az uralkodó egységes narratív én által nem lehatárolt - teljesen élő folyamat része, melyben a különbözőség eggyé válik.

Az improvizáció eredetét vizsgálva annak kettős jellegét fedezhetjük fel, történés az adott pillanatban, de létező entitás a reflektálás számára.

Amíg a részek örökösen pusztulnak, addig összességük (composition) időbeli tartósságot ér el.

Az improvizáció önmaga metanyelvi jellegében van elrejtve, szépsége az artikulálódásának folyamán bomlik ki.

A kétféle metódus szorosan összekapcsolódik tényleges társulásuk hálózat-jellegénél fogva.

Az aktuálisan létrejövő kompozíciókat a tájékozódást lehetővé-tevő erős csomópontoknak látjuk.

Az úgynevezett gyenge csomópontok - az improvizáció - a szövedék fennmaradását szolgálják azzal, hogy mindenkori újdonságuk révén a hálózatot élővé, organikussá teszik.

Most történik minden.

The Tradition is illustration.

The experiment creates new context which can not be             decoded in traditional way of thinking.

While composed music makes our focus back to the past,                       the improvisation is made by decisions of momentary freedom.

It takes elements from the past but does not determined by them.

The improvisation is stepping out of rules.    That strategy needs continuous thinking.

Improvising is immediate experience. The improviser becomes part of an entirely living process about the way of coalescence of diversity, which is not bounded by the regnant unified narrative self.

Focusing on the analysis of ancestry of improvisation has double characteristics,              occasion at the moment but entity in reflection.                              While parts are perpetually perishing,             their compositions achieve temporal endurance.

There is improvisation hidden in meta-language, its beauty shows itself under the process of articulation.

The improvisation is the experience of unity.

According to zen-master Dogen

- when I say mountains are mountains           does not mean mountains are mountains,    it is means mountains are mountains.

This is all we have to understand.

Dictionary of Silence - to Zaklina Piechanowska

video-installation: Kolysanka @ Bydgoszcz, 30. 09. 2011

                                                                                                              „Where you bathe in light, i dim those places, - and die.”

A stooped naked woman behind the mirror. What`a pose. Someone says she hangs on the bank of the lake. Ready to dive into the deep.

„There is no sleep so deep I would not hear you there." 

Others say she talks about  Rockaby by Beckett, transforming the movement of the rocking chair`s force and back into continous submerge into and emerge from water. We see her            behind the illusion             in matchless space                    in projected video on the door.

„Like a window. ` sitting at her window         quiet at her window         only window facing other windows ...”

Naked like a newborn child.

A face turned down. It breaths and talks. Is the spoken word transcription, confession, offering or different then our imagination?

And the light.

Where does it come from?

A pale shadow peeps beneath the face.

If she is in the lake, at dawn the light has to come from the east. But in the video it came from the right. When we read text on videoscreen, according to the direction of reading it comes from the end. What is the end? A place to die? T.S. Eliot wrote in East Coker „In my beginning is my end” and „In my end is my beginning.”

In the flipped video-installation light comes behind and above us. Like the position of the camera in the films of Tarkovsky. In this wise we come in for same emanation of the light.

But we find ourselves in darkness and Zaklina is shining. Who is she and where does she gets the light?

She is ...

„for another another like herself          another creature like herself.”   

She ... recitates a text, - maybe looking for primordial man, who was both man and woman. A linguistic analysis of Beckett`s text shows that she avoids overt subjects as much as is syntactically possible.

But why?

There is a border, that runs between verbs and nouns. The language we use is made up of two unequal forces, with radically different origins. The verb, the logos, the law, the concept of proper conduct preceded the nouns.

    „till in the end        the day came        in the end came              close of a long day          when she said    to herself     whom else   time she stopped   time she stopped …”

The text points beyond itself. It is mantra. A pronounced mantra is a useful tool to lose consciousness. But if it is a mantra, there is a rite in action and we become aware of the descent and the rise of the Soul.

Rites.

Tradition knows that both the smiling Buddha and the suffering Jesus are one.

Unique.

Only those can attain enlightenment who suffer.

Behind the mirror, bruise and joy, passion and serenity become one.

The mantra becomes silence.

The coexistence of spoken words and concealment points beyond what grammar is capable of.

Adam Kadmon,

who was both man and woman, has replaced the Desire of the Mother with the Name-of-the-Father.

Adam, who says in his 139^th Psalm, „There is not a word in my tongue, but, lo, O Lord, thou knowest it altogether.”

The place to die.

An illusion of reincarnation grows out of misconception. What sauce!

An absence of nondual awareness.

Death is the tool to become one.

In the opening scene of Andrej Tarkovsky's film The Sacrífice, it is said: „You know, sometimes I say to myself, if every singie day; at exactly the same stroke of the ciock, one were to perform the same singie act, like a ritual, unchanging, systematic, every day at the same time, the world would be changed. Yes, something wouid change, It would have to.”

It is up to me what I take with me to eternity. The sea, the early morning breeze, the scent of lavenders, hiding-spaces of wild strawberries and this performance by Zaklina Piechanowska ...

Dóra Attila

Under Gemini about Virgo

Budapest, 8 December 2011.


http://epaf-festival.blogspot.com/

Used fragments from texts:

Dagbjört Vésteinsdóttir: A Mother's Love. A Lacanian Psychoanalysis of Samuel Beckett's Rockaby 

Valentina Bianchi: Subjectless language: syntactic aspects of S. Beckett's "Rockaby" (2003)

Milorad Pavic: Dictionary of the Khazars, Female Edition, Forum, Novi Sad

Milorad Pavic: Dictionary of the Khazars, Male Edition, Vintage, New York

Arvo Part: Sarah was ninety Years old (ECM 1430)

Hamvas Béla: Silentium, Vigília, Budapest, 1987

Józsf Attila: (Ha nem szorítsz …) poem, 1936

T.S. Eliot: For Quartet

Retorta Galéria, Bóbics Diána kiállítása

Hölgyeim és Uraim,

Egy ismert anekdota szerint John Cage megkérdezte egyszer a történelemtanárát, hogyan íródik a történelem. Azt fel kell találni – válaszolta a tanár.

Nem lévén művészettörténész, jelen kiállítás formai besorolásához nemcsak hogy nem értek, de megvallom – jobban érdekel az alkotás folyamatának, mint aktuális történésnek az okai, és az abból leszűrhető tanulságok.

Michael Focoult szerint a tudás már „alapjaiban homokszerű”[1] – és ez itt nem mást jelent, mint hogy egy új ismeret csak akkor rögzül, ha egy másik hasonlóra utal, és így tovább a végtelenségig, azaz a már meglévő halmazhoz mindig hozzáadódik egy elem, egy újabb, amely az addigiak által nyeri el a megerősítését

Abban az esetben, ha – egyetértve Foucault-val – a természetre jellemző történetiség és az alkalmazkodáson alapuló evolúciós profil felfedezése együtt járt a nyugati episztémé összeomlásával[2] a 19. század elején, akkor „az embert megfosztották mindattól, ami történelmének legnyilvánvalóbb tartalmait alkotta, akkor a természet már nem beszél neki a teremtésről, vagy a világ végéről, függőségéről, vagy eljövendő megítéltetéséről, már csak egy természeti időről beszél.”[3]

A természeti idő, mint a linearitás és ismétlődés elegye, valamint az a fölismerés, hogy az adott tudományokba való bekerülést nyelvi szintaktikai szabályok alakítják, létrehozta az idő hagyományos rendjének felbomlását. „Az emberi lénynek immár nincs története.”[4]

Ez alapján mondhatjuk, hogy a hagyomány - illusztráció. Az újdonság – jelen kiállítás - olyan kontextust teremt, mely nem a megszokott módon dekódolható. Hiszen ha az elmúlt rendszerekbe próbálnánk beilleszteni, úgy járhatnánk, mint az az autós, akinek a visszapillantó mutatja meg a jövőt[5].

Bóbics Diána saját bevallása szerint saját testek – fotó segítségével megörökített sérüléseit festi és rajzolja.

Az egyéni fájdalom lehet véletlenszerű, következményi természetű, megérdemelt, vagy sorscsapás. Megélésének intenzitása személyre szabott, s mint ilyen, nem megosztható. Jelen sorok írója szerint a fájdalom nem, de az azzal járó szenvedés olyan univerzális jelenvaló, hogy beszélhetünk róla. A szenvedés középponti gondolata mind a kereszténységnek, mind a buddhizmusnak. Ha ezen képeken keresztül mélyebb megismerés felé szeretnénk eljutni, a kezdetekig kell visszamennünk.

Tat tvam asi – az te vagy – tartja a védikus vallás. A gondolat kissé szofisztikáltabban megjelenik a buddhizmusban is, a minden dolog összetett, szenvedésteli és múlandó hármas alappillérben. Ha minden dolog az, akkor legalábbis is e nézőpontból közös azonosság van a létezők között.

A fájdalom egyéni, a szenvedés közös. Miről árulkodnak ezek a képek, mi az, amit magaménak tudhatok Bóbics szenvedéséből, hogyan is kell viszonyulnom hozzá, ha a sajátomat épp nem érzem, vagy csak nem gondolok rá.

A festészet társas tevékenység. Kiállításokban, a képekben kódolt üzenetek célba találásában nyeri el az értelmét. Ami megismerhetetlen, az nem is létezik – fordíthatom ki a z ismert gondolatot. A megismerés viszont mindig egy irányú. A festő elkészít egy képet, mi a nézők pedig későbbi időben visszatekintünk az elmúlt pillanatra, s megpróbálunk megragadni benne valami örökérvényűt. A festő elkészít egy képet. Nem magának festi, hanem ad. Még nem tudja mikor, hol, kinek, de ad.

A buddhizmusban szintén fontos az adás képessége. Nem a hivalkodó ajándékozás, nem az ünnepnapokra szóló, vagy a műsorfüzetekben feltüntetett, reklámmal támogatott és így ellenszolgáltatott adásról kívánok beszélni, hanem arról a suta, de mégis állandóan jelenvaló mozdulatról, amikor épp csak felvillantja e nemes gesztus relevanciáját. Fest, és utána visszamossa, kiradírozza, hogy a gesztus ne legyen ’annyira’ árulkodó, ne akarjon a középpontba kerülni. De van-e egyáltalán középpont?

A buddhizmus jógacsára irányzata a dolgok valódi mibenlétéről azt mondja, hogy minden, amit meg lehet ismerni, az 3 jelleg valamelyike. (trisvabhava). A dolgok valódi mibenlétének elsődleges aspektusa a paratantra-svabhava – a függő jelleg. – maga a kép.

A parikalpita-svabháva – a képzelt jelleg – a fotó segítségével megfestett sérülések rajzai.

A harmadik a parinispanna-svabhava – a tökéletes, abszolút jelleg. Úgy látni a dolgokat, ahogyan vannak. A képben nincs megfestett sérülés-rajzolat. De akkor mit is mondhatunk róluk?

Valaki megkérdezte Debussyt, hogyan ír zenét. Azt felelte: Veszem az összes hangot, s elhagyom azokat, amiket nem szeretek. A többit felhasználom.[6]

A zenében ismerjük a hallásküszöb fogalmát. A nagyon halk és a nagyon hangos zenét. Bóbics képei láttán be kell vezetnünk a ’látásküszöb’ fogalmát.

E képek nézése közben lepkeszárnyakra asszociálok. Finomság. Ha megérintem, a mintázat eltűnik..

Alan Sillitoe-nak van egy csodálatos elbeszélése ’Utánzó’ címmel. Hőse az iskolai jelmezbálon lepkének öltözik, táncot lejt a terem közepére helyezett gyertya körül, elhalkul a zaj, mindenki őt figyeli, aztán egyszer csak túl közel merészkedik a gyertyához, a tűz belekap a szárnyba, - az illúzió szertefoszlik.

John Cage a csendbe kívülről beszüremkedő zajokban, Bóbics Diána az emberi test sérülékenységén keresztül irányítja a figyelmet a minket körülvevő világra és ezen keresztül arra a gondolatra, mely szerint önmagam megértésének legfontosabb eszköze a másik. Itt mutatkozik meg Lévinas jelentősége annak felismerésében, hogy a „másik arca a teremtés struktúráját írja le.”[7]

Nemcsak a buddhista meditációban pillanthatjuk meg a dolgokat úgy, ahogy vannak. Az egység látásához csak időre van szükség, - és figyelemre. Húzzunk oda egy széket egy kép elé. Megállítom csapongó gondolataimat, megszabadulok a besorolni vágyás késztetésétől, - talán úgy nézem ezeket a képeket, mintha víz partján ülve a tovatűnő hullámokat nézném, ráérősen. Amikor odafigyelek a képre, a kettősség feloldódik, nincs többé közvetítő és befogadó, csak a tapasztalás egysége.

Angelus Silesius így fogalmaz: aki a jelent látja, az mindent látott, ami valaha volt, vagy valaha lesz.

Tekintsék meg a kiállítást.

Budapest, 2006. április 4.   

http://artportal.hu/lexikon/muveszek/bobics_diana

---

[1] u.o. p 49

[2] u.o. p 410

[3] u.o. p 411

[4] u.o. p 411

[5] Edwin Prévost: Nincsen Ártatlan hang, p 70

[6] elmeséli Cage: Lecture on nothing, in: Silence, p 118

[7] Lévinas, Emmanuel: Nyelv és közelség, p 25