Preface to The Whiteheadonists Project
Az improvizációról:
A hagyomány - illusztráció. Az újdonság - olyan
kontextust teremt, mely nem a megszokott módon dekódolható.
Míg a 'hagyományos értelemben' klasszikus zene
nemcsak megszületésének, hanem előadásainak pillanataiban is az elmúlt felé
fordítja figyelmünket, az improvizáció a jelen pillanat szabadságáról szól,
mely bár kifejezésmódjában és eszközeiben használja az elmúlt örökségét, de
mégsem determinálódik általa.
Az improvizáció kilép a rákényszerített rendből.
Az improvizációban a bekerülési stratégiát
folyamatos döntések jellemzik.
Az improvizálás közvetlen tapasztalás.
Az improvizáló egy olyan - az uralkodó egységes
narratív én által nem lehatárolt - teljesen élő folyamat része, melyben a
különbözőség eggyé válik.
Az improvizáció eredetét vizsgálva annak kettős
jellegét fedezhetjük fel, történés az adott pillanatban, de létező entitás a
reflektálás számára.
Amíg a részek örökösen pusztulnak, addig
összességük (composition) időbeli tartósságot ér el.
Az improvizáció önmaga metanyelvi jellegében van
elrejtve, szépsége az artikulálódásának folyamán bomlik ki.
A kétféle metódus szorosan összekapcsolódik
tényleges társulásuk hálózat-jellegénél fogva.
Az aktuálisan létrejövő kompozíciókat a tájékozódást
lehetővé-tevő erős csomópontoknak látjuk.
Az úgynevezett gyenge csomópontok - az improvizáció
- a szövedék fennmaradását szolgálják azzal, hogy mindenkori újdonságuk révén a
hálózatot élővé, organikussá teszik.
Most történik minden.
The Tradition is illustration.
The experiment creates new context which
can not be decoded in
traditional way of thinking.
While composed music makes our focus back
to the past, the
improvisation is made by decisions of momentary freedom.
It takes
elements from the past but does not determined by them.
The improvisation is stepping out of
rules. That strategy needs continuous
thinking.
Improvising is immediate experience. The
improviser becomes part of an entirely living process about the way of
coalescence of diversity, which is not bounded by the regnant unified narrative
self.
Focusing on the
analysis of ancestry of improvisation has double characteristics, occasion at the moment but entity
in reflection. While
parts are perpetually perishing, their
compositions achieve temporal endurance.
There is improvisation hidden in
meta-language, its beauty shows itself under the process of articulation.
The
improvisation is the experience of unity.
According to zen-master
Dogen
-
when I say mountains are mountains does
not mean mountains are mountains, it is
means mountains are mountains.
This
is all we have to understand.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése