Láma Anagarika Govinda azzal kezdi könyvét, hogy a gyakorlati megvalósítás szerint a buddhizmus vallás, a gondolati megfogalmazás szerint filozófia, az önmegfigyelés eredményeképpen pszichológia, és mindezek összességeképp erkölcs és etika.
Megpróbálván összeegyeztetni belső és külső utazások során szerzett tapasztalataimat két össze nem illő fogalmat fűzök állításához, - a káprázat fogalmát és a szenvedés érzését.
A káprázat (maya) lelepleződik a tudat felépítésében. A keresztény-európai tradíció, kapitalizmus, és vállalati struktúrák a hierarchia rendszerére épülnek. Mindezek okaként az Arisztotelesz-i első mozgatót, a Platón-i ideavilágot, az egy istenbe vetett bizalomra szoktunk hivatkozni. Dennett kimutatta, hogy a gondolkodás ezen formája a tudat egy bizonyos berendezkedésén alapul, és nem az objektivitás természetén. Ő UNS-nek (united narrative self-nek) nevezi a tudat ezen struktúráját. Azonban létezik egy másik felépítés, - fontos hangsúlyozni hogy nem egymás kizárásaként, hanem a kettő együtt: ez a másik a PAB (paralell architecture brain), amely megengedi az irracionalitás létezését a ráció világán belül.
A majd minden vallásban megjelenő szenvedés tényleges felvállalásában a buddhizmus azzal, hogy azt nem külső okra (bűnbeesés) vezeti vissza, hanem egyfajta egyénileg felvállalt vagy éppen elutasított magatartásformák következményeként jeleníti meg, - megszabadította az européer kultúrát a múlt terhétől.
A létezés könnyűsége azonban elviselhetetlen, mert nem tud mit kezdeni a meghalás tényével. Az első királyok még nem ismerték a szó szoros értelmében vett halált, hanem egy adott pillanatban varázskötelük segítségével visszamentek az égbe. A lélek kiröppenésének rítusát a homlokcsonton keresztül az ég kapuja megnyílásának is nevezik. A kötél kozmológiai funkciója: mint axis mundi, a föld és Ég kapcsolatára utal; a kötél, mint szél (prána, lélekzet) létrája – út a magasabb régiókba; az út tudás következtében jelenik meg az ige, a logosz; az utazás gyönyöreképp pedig a mézesmadzag, - amely egyszerre fogalmazódik meg az ittlét és a kilépés lehetősége.
A természet nem artikulálja önmagát, de a mézesmadzag – e egyszerre földi és égi képződmény azonban igen. Hangját Alessandro Baricco fehér zenének nevezi, John Cage pedig a gombák spórájának leheletfinom muzsikájához hasonlítja.
E sorok íróját remegés fogja el a mézesmadzag megpillantásakor. Feledné a buddhizmust, a tudást és a nemtudást, feledné a szenvedést és a nirvánát, karma és sors helyett már csak erre az örökké-tartó pillanatra vágyakozik. És a vérre, hogy itt tudjon maradni, ne kísértse többé a szent és az eretnek viadala.
még mindig neked…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése